Búcsú a piros biciklis kislánytól.

       Részlet: A "Családregény"- ből.

  A kislányról, akiről most írok, és megemlékezem, nem tudom, merre jár, pedig volt idő, amikor napi rendszerességgel találkoztunk. Az is lehet, hogy később többször is elmentem mellette, de mentségemül szolgáljon az arcmemóriám hihetetlenül rossz. A Rómaifürdői Keve utcai állami általános iskolából már réges-rég átkerültem a Kalászi úti iskolába. Az Én fellépésem és szereplésem ebben az iskolában már-már így utólag azt mondanám elfogadhatónak volt mondható. A bizonyítványaimat nézve talán a katasztrofális szó helyett most már a megfelelő jutna eszébe bárkinek, ha látná őket. Az azért mentségemül szolgáljon, hogy itt már felsősként koptattam a padokat és jó pár pofonokon túl voltam, amit kiosztottak nekem a sorsom irányítói Nona, Decima, és Morta. A hírtelen Morta egyébként sem kedvelt engem, mert az 1957-es balesetemnél, majdnem az ollójáért nyúlt. Az édesanyja Themisz állította meg és beszélte le erről. A nagyobbik bátyámat az Alain Delon rokonai közül választhatták mellém az égiek, mert hihetetlen népszerű volt a kislányok körében. Az egészen bizonyos, hogyha Ő jött volna ki a kistemplomból ahová Én hittanra jártam, Esmeralda és a kecskéje már órák óta ott vártak volna rá.  A huncut kis Cupido azért Őt sem kímélte, elég hamar rátalált és leterítette. Az egyik csillaghegyi kislány nagyon megtetszet neki és persze nekem is, amikor később eljött hozzánk. A mosolygós szép arca az illatos hosszú haja és a mindig divatos tiszta gyönyörű ruhája nagyon tetszett mindkettőnknek. A bátyám akkori életében egészen bizonyos, hogy lett volna más kislány is, de valamiért Ő ezt a kislányt választotta. A választottja messze mindenben felülmúlta az általam ismert többi kislányt. Az elvitathatatlan, hogy ami igazán mellette szólt és engem nagyon megfogott az a kis piros biciklije lehetett, amivel Csillaghegy utcáit rótta. A megismerkedésük történetét sajnos nem árulta el nekem a bátyám pedig később is számtalanszor faggattam erről. Az mellette szól, hogy Ő nem olyan volt, mint a kisebbik bátyám, aki viszont minden kalandjáról, ha kellett, ha nem részletesen beszámolt nekünk. A bátyám akkori választottja belső Csillaghegyen egy tehetős család egyetlen gyermekeként élte mindennapjait. A verőfényes tavaszi délutánra, amikor a kislány betoppant, talán a berobbant szó jobb lenne, még ma is jól emlékszem. A konyhánkban ültem a kis sámlin és az előttem lévő hokedlin írtam a házi feladatainkat. A kisebbik bátyám, aki akkor tájt velem járt egy osztályba és ilyen csacskaságokra nem ért rá szinte minden délutánját a haverokkal töltötte. Az ismeretlen lány, akivel sajna később sem sikerült a világ dolgait komolyabb hosszabb beszélgetésben kitárgyalnom, mert a jelenlévő bátyám ezt mindig megakadályozta, rám nézett és csak ennyit mondott.

-Szia –

  A válaszomra nem emlékszem, de szerintem Én is csak annyit mondhattam persze a lehető leg udvariasabb hangon, hogy.

-Szia –

  A tesóm természetese azonnal elragadta a kellemes illatot árasztó tüneményt és eltűnt vele a nagy szobánkban. Az mindig rejtély számomra, hogy a nagyzolási kényszert kitől örökölhettem. A nagyszobánk? A szoba konyha falikút nélküli lakásunkban csak egy szoba állt rendelkezésünkre, no meg persze egy spejz, amit mi a lomok tárolására használtunk. A tisztálkodásunkat a híres és hírhedt lavoár jelentette és szolgálta, vagy bementünk a Lenárugyárba a fürdőbe. A Lenárugyárban édesanyánknak köszönhetően egyébként is nagyobb úr voltam mit az igazgató, mert Én oda akkor mentem be és akkor jöttem ki, amikor csak akartam. A testvérem még a kétszárnyú szobaajtót is magukra csukta, így akarván kizárni engem a benn zajló történésekből. Az első meglepődésemből magamhoz térve ép azon gondolkoztam, hogy bekapcsolom az egyetlen áramzabálónkat a konyhánk falán, konzolokon lévő néprádiónkat. A délutáni szabad Európai adást szoktam ilyentájt hallgatni pedig ez akkoriban bűnös cselekedetnek számított. A szobánkból kihallatszó apró neszekre, zajokra egyáltalán nem voltam kíváncsi. A bátyáim magánélete azokban az években nem igazán érdekelt, mert hát ugye meg volt a sajátom az Én keresztem. Az elkövetkezendő délutánokon történtek nagyon másolták egymást, mert mindig ugyan az történt. A kislány beviharzik, köszön, meg sem várja, hogy Én is üdvözöljem, rohan be a szobánkba. Az ajtó becsukódik, majd olyan harmincöt, negyvenöt perc múlva kinyílik. A kislány mellettem köszönve elviharzik és ennyi. A napok teltek és Én már majdnem kezdtem megszokni ezen délutáni történéseket, amikor az egyik nap egyszer csak a vártnál jóval korábban kinyílt a szobánk ajtaja. A testvérem állt az ajtóban és a homlokát simogatva megszólalt.

- Figyelj. Nem akarsz az / itt a választottja kereszt nevét mondta / biciklijével menni egy kört?

- Ó. Ó. Galambocskáim, hát helyben vagyunk. Ez zene füleimnek. De nehogy azt higgyétek, hogy ennyivel megússzátok? – azonnal ezen, gondolatok jutottak az eszembe.

  A válaszommal kicsit vártam, húztam az időt, mert nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire örülök ennek a számomra oly nagyszerű ajánlatnak.

-       Na, jó. Már úgy is majdnem végeztem. – mondtam flegmán, de aztán hírtelen mintha csak most jutott volna eszembe folytattam.

-       Nincs egy bélásod? – kérdeztem a világ legtermészetesebb hangján.

-       De van. – mondta és már nyújtotta is a sárgaréz kétforintost felém.

  A fejembe azért megfordult, hogy többet kellet volna kérnem, de aztán lenyugodtam, mert mégis csak a bátyám. Az szinte valószínű, hogy az ideiglenes rokonom lehetett, akit zavart és nagyon feszélyezett az ottlétem. A gondolat, hogy Hádész sameszaként Cerberusként őrzőm és figyelem a kettőjük csíntevéseit elviselhetetlen lett a számára. A testvérem nagyon jól tudta, hogy a művészi biciklizés kurzuson már rég túl vagyok és a váz alatti órákon nagyon jó eredményeket értem el. A kis piros bicikli és Én nagyon hamar összeszoktunk és hihetetlen jó pajtások lettünk. A nyergén sem kellett állítanom, mert a tulajdonosa és Én ez idő tájt majdnem egyforma magasak voltunk. A turbékoló galambpár még jóval az indulásom előtt később is szinte mindig a lelkemre kötötte, hogy időre azért érjek vissza. Az egyiküket sem zavarta, hogy nem úgy, mint a kislánynak, akinek a csuklóján drága karóra virított, nekem ilyenem nem volt. Az első karórámat jóval később a kisebbik bátyám vette nekem a Spitzer vendéglőben százötven forintért egy elég illuminált fazontól, aki már majdnem a delírium trémensz határához ért. A délutánjaim megváltoztak, mert a kis piros bicikli meg Én elválaszthatatlanok lettünk. A Csillaghegyi utcákon száguldoztunk és még az sem zavart, ha velem szemben Zephürosz süvített a fülem mellett, mert ilyenkor szabadnak és boldognak éreztem magam. Az nagyon sokszor előfordult, hogy nem bírtam magammal és bizony késve értem vissza. A piros bicikli tulajdonosa ilyenkor már rég a kapunkban állt és a karján lévő óráját nézegette türelmetlenül. Az Ő otthoni füllentéseiről, amit a szüleinek ilyenkor előadott nekem nem volt tudomásom. A mondás miszerint semmi sem tart örökké nálam is igaznak bizonyult. Az egyik verőfényes délután a turbékoló párocska nagyon aktív lehette, mert történt egy kis balesett. A testvérem talán messzire mehetett a csín tevésben, mert bizony a nagy francia ágyuk lepedőjén egy elég nagy folt keletkezett. A választottja távozása után a bratyóm azonnal elindította a saját patyolat akcióját. Az őseink mosószerét a meleg vízhez adott mészföldet, timsót és vizeletet, már nem használtuk pedig lehet, hogy most jól jött volna. A száradni kitett lepedő az udvaron, a kötélen csak nem akart megszáradni, pedig a testvérem percenként nézegette és erősen szuggerálta. A mindannyiunk ellensége Kronosz kajánul figyelhette mi fog történni, de nem segített nem állt meg egy pillanatra sem. A kertkapunkban édesanyánk kulcsának csörgése a testvérem vesztét jelezte. Az események innentől kezdve már nagyon gyorsan peregtek. A bátyám töredelmes vallomása csak olaj volt a tűzre. A szülői rögtön ítélő bíróság azonnal össze ült. Az itt elhangzott vad indulatos mondatokat, amiket a kislány szülei mondtak, édesanyánktól tudtuk meg este, amikor a megbeszélésről hazatért. Az ember sajátja a káröröm, de én most valahogy nem tudtam örülni annak, hogy a bátyám lebukott. A kis piros biciklis kislány amilyen gyorsan berobbant az életembe ugyan olyan gyorsan el is tűnt onnan. Az később sem derült ki, hogy melyikünk volt szomorúbb a bátyám vagy Én. Az esetett mélyen eltemettük mind a ketten magunkban. A testvérem már ezeket a sorokat nem olvashatja, mert már elég régen itt hagyott minket és valószínű, hogy odafent snúrozik a haverjaival. A piros biciklis kislánynak, ha valahol valamikor olvassa ezeket a sorokat azért tudnia kell, hogy Én nagyon szerettem volna az Ő rokonaként élni az értelmetlenek tűnő, de néha azért szép örömteli napjaimat. 

 

---

 http://szepujiskola.hupont.hu

 

 

Oldal: Búcsú a piros biciklis kislánytól
könyvelés könyvelő ICSI Könyvelő - © 2008 - 2024 - konyvelo-team.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat