A dühös kislány    Részlet: A "Családregény"- ből.

   A kislányt, akiről most írók és megemlékezem az édesanyjának köszönhetően soha nem feledem. A mindig tiszta arcocskájára és az azt körülövező az akkori divatnak megfelelő fél hosszú hajára még most is emlékszem. Az akkori szépírás, írás olvasás, Magyar nyelv és irodalom, vagy csak egyszerűen irodalom, óra ma már a múlté. Az emberek sokasága nem, hogy szépen, hanem egyáltalán nem tud kézzel írni.   

Az Én időmben még más volt a módi. A nyomtatott nagy és kis betűk írását újságpapíron gyakoroltuk. Az íróeszközeinkkel megpróbáltuk átírni a betűket és ezt addig gyakoroltuk, amíg tökéletesen nem ment. A gyerekeim már egészen más módszerrel tanultak. Az eredményt nem vitatom, igaz kíváncsi leszek arra, hogy az unokáim hogyan fognak boldogulni. A titkárnők / gépíró lányok / miatt, meg kellett tanulnom, műszakiul írnom. Az egyenes gyors nyomtatott olvasható írás még ma is a sajátom és nagyon jól megy. A helyesírás itt ebben az esetben nem igazán számított, mert ezt helyettem elintézték a lányok. A kollégáim írását / kriksz-kraksz / sajna a lányok helyet sokszor nekem kellett megfejtenem és ilyenkor az járt a fejemben, hogy az illető vajon melyik iskolába járt. A műszaki bejárásaim során sok esetben minden kollega kihúzta magát az építési naplóban való bejegyzés feladatának elvégzése alól, mert hát ugye az írás a lélek tükre az ember egyik bizonyítványa. A folyékony írás már egészen más dolog. Az emberek nagyon sok százalékának ez gondot is jelent. A kisiskolás koromban létező, íráshoz szükséges eszközökről is szeretnék egy pár szót ejteni. A golyóstól már létezett, de olyan messze volt tőlünk, mint Makó lovag Jeruzsálemtől. A töltött toll az Én esetemben elérhetetlen álomként szerepelt csupán. Az Én tolltartómban ceruzák, tollszárak cserélhető heggyel és egy meglehetősen elhasznált piszkos radír foglalta a helyet. A fából készült redőnyős tolltartómra még ennyi év után is szeretettel gondolok vissza. A kis tömzsi tintatartómra vagy a hattyúnyakura már ez az állítás nem lenne igaz. A kezeim mindig tintásak voltak miattuk. Az iskolánkban akadt olyan tanterem ahol még régi padsorok álltak és a padokban fent középen üveg tintatartók voltak beépítve. A pad, amiben Én ültem már csak fent ceruza és írótoll tartóra, volt kiképezve.       

A Keve utcai állami általános iskolában az 1950-es évek vége felé, mint kis iskolás jártam. Az esett, amit most leírok is itt történt velem. A magasságom / akkor még nem is voltam magasnak mondható / vagy valami más miatt a tanár néni az utolsó előtti padba ültetett. A padsorra már nem emlékszem, de úgy rémlik az ablak melletti lehetett. Az elég hamar kiderült / állandóan hunyorogva néztem a táblát / rosszul látok. A szemüveg kiskorban tragédia, sok gondom volt ebből kifolyólag, igaz később néha jól jött. A tanár nénink, hogy a problémát orvosolja előre ültetett az egyik kislány mögé. A kislány, mint hátsó szomszédját kezdetben kedvelt és egészen jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Az Emőd utcai házuk kapujáig egyszer talán haza is kísértem, és mint ahogyan illik cipeltem a táskáját. Az, ma már viszont nem rémlik, hogy melyik szépírás órán kezdődtek a számomra oly kellemetlen problémák. Az Én első szomszédom írás közben valamit elronthatott vagy esetleg ne adj isten pacát ejthetett, mert hátrafordult és a nevemet mondva rám förmedt.

-        Ne lökdösődj. – szolt haragosan.

    A tanár nénink azonnal reagált és rám szolt, hogy ne izegjek mozogjak. A dolgot egyáltalán nem értettem, hiszen Én szokásomhoz híven meg sem mozdultam csak kifelé bámultam a nagy ablakon keresztül és úgy tettem mintha még soha sem láttam volna a kinti tájat. A szépírás óra alatt ezt még vagy kétszer eljátszotta velem az előttem ülő padtársam. Az esetnek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, hiszen volt nekem elég gondom amúgy is. A kis barátnőm nem tudni miért vérszemet kaphatott, mert most már más órákon is előadta ezt a műsort. A fejemben megfordult, lehet, hogy szeret szerepelni és élvezi is ezt a dolgot. A számomra oly értelmetlen előadás csak nem akart véget érni. A tehetetlenségi érzés csakhamar rám tört és azon kezdtem gondolkodni mit kéne tennem. Az idő ellenem dolgozott, csak hogy, Én ezt akkor még nem tudtam. Az iskolánkban nem csak ennek a kislánynak, hanem egy másik osztálytársnőmnek is a mamája tanárnői állást töltött be. Az események innentől kezdve begyorsultak. A kislány mamája, aki a nagyobbik bátyámat tanította az óra végén magához intette a mit sem sejtő testvéremet.

-        Jól jegyezd meg azt, amit most mondok. Vagy rászólsz az öcsédre, hogy ne zaklassa az Én lányomat, mert ha nem, év végén megbuktatlak. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

  A nagyobbik bátyám késő délután mikor találkoztunk alaposan helyben hagyott. A kisebbik bátyám akkor még nem tudott rajtam segíteni, mert akkor még Ő is meg Én is alsó elemibe jártunk. A helyzet később annyit változott, hogy felsős korunkban már senki, nem mert bántani engem a kisebbik bátyámnak köszönhetően. Az iskolába másnap azonnal jelentkeztem a tanár néninknél és a következő mesével, álltam elő.

-        Tanár néni kérem. Szeretnék hátrább ülni, mert most már úgy érzem javult a látásom. –

  A mindig mosolygós kedves tanár nénink sejthetett valamit, mert szó nélkül hátraültetett és nem firtatta a dolgot tovább. Az évek múltak és akárhányszor / amíg ott laktam Római-fürdő és Csillaghegy szélén / gyalog mentem az Emőd utcán a HÉV megállóba a kislányék háza előtt elhaladva ez az esett mindig eszembe jutott. Az Én aranyos előttem ülő padtársam akkor még egész biztosan nem sejthette, hogy Én is úgy járok, mint József Attila, aki a Születésnapomra című versében így ír „Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani „.Az elmúlt évtizedek alatt nagyon sok munkatársamat kellett tanítanom, igaz nem szépírásra, mert arról már lekéstek.           

---

http://szepujiskola.hupont.hu

 

Oldal: A dühös kislány
könyvelés könyvelő ICSI Könyvelő - © 2008 - 2024 - konyvelo-team.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat