A Szovjetunió fogságában.

              Részlet: A "Családregény"- ből.

Volt egyszer egy Bécsi úti Orosz laktanya.

Az elődök bűneit örökül kapjuk és az igazság az, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni vele. A gyermekkorban és aztán is, jó sokáig senkit sem érdekel, mi zajlik körülötte a világban. A csóró proli neveltetésem során kezdetben minden szépet és jót, amit a hatalmon lévők mondtak, el akartam hinni. A kiábrándító valóság, kissé megkésve, valamikor a felnőtté válás küszöbén érkezett el hozzám. A Szovjetunió alattvalójaként elég későn döbbentem rá, hogy tulajdonképpen Én fogoly vagyok a saját országomon belül. A jelekre /tényekre/ amik már gyermekkoromban és azután is figyelmeztettek erre, nem nagyon reagáltam, mert ugye elhittem a kommunista szocialista dajkamesékben lévő magyarázatokat. A meglehetősen sok figyelmeztető tény közül most talán csak kettőt említenék. Az egyik osztálykirándulásunk során Esztergomban a dombon állva néztem a Dunába robbantott Valéria hidat és nem értettem a dologból semmit sem. A Duna mindkét oldalán Magyarok laknak és mégsem látogathatják meg egymást, mert az egyik oldalon Magyarországnak, míg a másik oldalon Csehszlovákiának, hívják az ott lévő kommunista államot. A másik emlékezetes eset már ifjonti koromban történt, amikor Mi srácok elhatároztuk, hogy csónakkirándulást szervezünk és felmegyünk /felevezünk/ egészen Pozsonyig a Dunán. A meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy Szob után már határsáv igazolvány kell, mert csak így mehetünk tovább. Az akkor nem derült ki, hogy Én, mint rendszer és osztályidegen családból származó személy egyáltalán megkaptam volna ezt az igazolványt, mert az egész tervet megváltoztattuk, nem eveztünk még Szobig sem. A Szovjetunióban élő sorstársaimra egyáltalán nem voltam kíváncsi, soha nem mentem még a határ közelébe sem. Az emberi sors viszont már csak ilyen, akadt az életemben egy rövid időszak, amikor egészen közelről nézhettem /vizsgálhattam/ Őket. Az 1980-as évek elején a főnökeim közölték velem /parancsba adták/ áthelyeznek az Óbudai Bécsi úti Orosz laktanyába. A döntésüket nem nagyon indokolták, /szerintem Ők sem értették miért van erre szükség/ nem adtak kellő magyarázatot a dologra. A hír kissé meglepett, mondhatnám mellbe vágott, de mint a vállalatom egyik fiatal lóti-futija nem volt mit tennem másnap reggel egy mellém rendelt tolmács kíséretében megjelentem a Bécsi úti Orosz laktanyában. Az elmúlt évtizedek alatt azért bőven volt időm merengeni azon, hogy mi is történhetett. A leg valószínűbbnek a sok ok közül azt tartom, hogy az igazgatom, akit minden vállalati ünnepségen Orosz ezredesek és tábornokok jelenlétében láttam, hozott egy politikai döntést. Az már nem ilyen egyértelmű, hogy miért pont rám esett a főnökeim választása. Az Én osztályidegen rendszer ellenes /apai ágon/ családomról sok mindent tudtak a vezetőim, mégis engem dobtak az ismeretlenbe. Az is valószínű, hogy senki nem tudta mi lesz a feladatom, /talán az igazgatóm tudhatta/ mert nem mondtak semmit csak úgy egyszerűen odaküldtek. Az ottlétem alatt, igyekeztem kideríteni miért is vagyok itt, de számomra ez soha nem derült ki, illetve a főnökeim egyszer tettek egy homályos kijelentést, hogy Én a Fővárosi Távfűtő Művek és a Bécsi úti Orosz laktanya közötti kapcsolattartó vagyok. Az is csak most így utólag jut eszembe, hogy én is úgy jártam, mint Gaius Flavius Aétius Maximus akit a Római birodalom a császár Honorius és a szenátus „cseregyereknek, túsznak” küldött a Hun elődjeimhez. Az emlékezetünk csak a nagy-nagy a nagyon rossz vagy a nagyon jó emlékeket őrzi. A többit idővel szép lassan sorban kitörli, mert úgy tartja erre nincs is szükségünk. Az Orosz laktanya parancsnokával való első találkozásomra azért emlékszem ilyen tisztán és világosan, mert nagyon rossz emlékeim vannak róla. A tolmácsom Vologya és Én a hatalmas parancsnoki szobában a fal mellett kucorogtunk az ócska kopott „thonet” székeinken. A tábornok elvtárs a hatalmas hosszú asztal végén tőlünk jó távol ült és úgy tett mintha ott sem lennénk. A megbeszélésünk ideje alatt, ha megszólalt soha nem nézett felénk csak az asztal másik felét bámulta és közben az előtte lévő vizeskancsóból sűrűn töltögette a vizet a poharába. Az amúgy is akadozó beszélgetésünk mindig megakadt, amikor a poharat a szájához emelte és hosszan ivott belőle. A megbeszélésünk témájára már nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon mérges voltam, amikor végre valahára elhagytuk a parancsnoki szobát. Az épület előtt a negyvenes éveit taposó Vologya akit a balesete miatt /húzta a lábát bottal közlekedett/ bocsájtott csak el a Szovjet hadsereg, megpróbált lenyugtatni. Az általa elmondottakra egyáltalán nem számítottam, mert Én nemhogy az Orosz hadseregben, de még a Magyarban sem szolgáltam. Az is kiderült, hogy a vizeskancsó nem vizet, hanem vodkát tartalmazott és egyébként is érezzem magam megtisztelve, mert az Orosz tábornokok a protokoll szerint nem állhatnak szóba akárkivel. Az általam feltett kérdésre, hogy miért nem ülhettünk az asztalhoz mosolyogva mondta, civilek nem ülhetnek együtt egy asztalnál, magas rangú tábornokkal és ez még rá is igaz pedig Ő századosi rangban szolgált a Szovjet hadseregben. Az Orosz laktanyában eltöltött első pár nap alatt nem történt az ég adta egy világon semmisem, csak le fel bolyongtam a laktanyában, mint a bolygó hollandiban az a bizonyos hajó. A laktanya épületeit próbáltam feltérképezni, ezért mindenhová bementem, benyitottam, de furcsa mód sehol sem szóltak rám, hogy mit keresek itt, sőt udvariasan mosolyogtak és oroszul próbáltak velem kommunikálni, amit Én természetesen nem értettem. Az Orosz nyelvel úgy voltam, mint a Némettel, bizonyos fenntartásaim voltak, ezekkel szemben. Az Orosz tanárnőm Magdi néni /isten nyugosztalja/ csak azért nem buktatott meg nyolcadikos koromban, mert megígértem neki, hogy nem tanulok tovább. Az ígéretemet /tudom csúnya dolog/ mondanom sem kell, nem tudtam betartani. A sorsom irányítói az egyik iskolából küldtek /lökdöstek/ a másik iskolába és a legnagyobbat az élet iskoláját újra és újra járatják velem. A bóklászásaim során a parancsnoki épület mellet felfedeztem a megmentőmet az ott tartózkodásomnak értelmet adó Magazin áruházat. Az emlékeim szerint az Orosz nyelvű felírat csak a Magazin szót tartalmazta egy hatalmas nagy festett táblán. Az áruházra utaló többi Orosz szó универсальный магазин, универмаг nem szerepelt az épületen. Az első betérésem során rendesen feltérképeztem mindent és nagyon jól emlékszem rá, hogy mennyire nem értettem hogyan lehet ennyire alacsony áron adni az itt található termékeket. Az eladó hölgy /valószínű Ő is valamelyik tisztnek volt a felesége/ készségesen megmutogatott mindent és még az árakat is leírta nekem egy papírra, természetesen forintban számolva. Az soha sem derült ki, honnan tudta mindenki a laktanyán belül, hogy Én ki vagyok, és mihez van felhatalmazásom. Az Én megjelenésem /hosszú haj, sportcipő, kopott farmer és hozzá egy színes póló/ olyan lehettet a laktanyában, mint mikor évtizedek múlva betértem Canadában Mississaugában a Tim Hortonsba kávézni /csak négerek voltak ott/ a négerek közé. Az áruházban már az első nap /próbaként, mert nem tudtam szabad e nekem/ vásároltam két széles tiszta bőr katonai /vörös csillag sarló kalapács sárgarézcsat/ derékszíjat, darabját, potom pár forintért. A szíjakat a pólóm alatt a derekamra csatolva hoztam ki a főkapun. A vállalatom központjából kocsi vitt minden reggel a laktanyába és délután kocsi /értem küldték/ is vitt vissza a céghez. A sofőröm mikor megtudta, hogy miket lehet kapni a Magazinban és főleg, hogy mennyiért, azonnal könyörgésre fogta a dolgot. Az azért nekem is kényelmetlen lett volna, hogy Ő is bekerül a tutiba, ezért természetesen nemet mondtam. Az igaz akkor még nem sejtettem, hogy ez a vásárlásom milyen lavinát indít el. A fiatal férfi kollégáim mikor meglátták nálam a derékszíjakat azonnal alkudozni kezdtek, mert megakarták vásárolni tőlem azokat. A csempész üzletem ezzel beindult és kezdetét vette. Az általam a laktanyából kicsempészet áruk közül már csak a legkeresettebb árucikkekre /kristálycukor, bőrkesztyű, nejloning, vodka és a sláger derékszíj/ emlékszem. Az árakra már egyáltalán nem, illetve a derékszíjat húsz forintért árultam, és ha a vevő kérte még a sárgaréz csatról a vörös csillagot a sarló kalapáccsal együtt lereszeltem. A megrendelések a kérések özönlöttek, de az olyan kéréseknek, amit a közvetlen irodai kolléganőim adtak elő /vegyek nekik keleti szőnyegeket/ nemet kellett mondanom. A laktanya kapujában őrt álló Orosz tábori csendőrök a bemenetelemkor a kocsinkat nem nézték át, viszont kifelé /attól függött ki áll őrt/ néha egészen tüzetesen átvizsgálták. A szőnyegeknek /hiába is gondolkoztam rajta/ nem találtam dughelyet a kocsiban, mert túl nagyok voltak. A Szovjetunió ezen elzárt kis szegletében a tábori csendőrök nem tudni miért /parancs lehetett velem kapcsolatban/ velem egyáltalán nem foglalkoztak nem érdekeltem Őket. Az egyik ilyen számomra feledhetetlen eset is, amit volt szerencsém végig nézni erről árulkodott. Az egyik fogam rendetlenkedett és nagyon fájt már napok óta. Az általam használt népi gyógymódot /vodkát vásároltam a Magazin áruházban és azzal öblögettem a számat/ alkalmaztam és szokásomhoz híven kedvtelenül bóklásztam a laktanyán belül. A kazánház és a legénységi konyha előtti füves területen /kedvenc tartózkodási helyem/ haladtam a nyugati betonkerítés felé, amikor egy furcsa nagyon gyors jelenetnek lehettem a részese. Az Orosz gyártmányú sötétzöld csukót katonai /UAZ lehetett/ gépkocsi hírtelen megállt tőlem nem messze és csendőrök ugráltak ki belőle. A rendfenntartók a fűben fekvő /észre sem vettem Őt/ félmeztelen katonához rohantak és gumibottal agyba főbe verték, és egyáltalán nem érdekelte Őket, hogy Én ott állok és dermedten nézem, mit csinálnak. Az ütlegelést egy idő után megunva ketten megragadták a feltehetően taj részeg /később megtudtam így volt/ áldozatukat és bedobták, mint egy krumpliszsákot a kocsijukba. A tábori csendőrök ezek után, se szó se beszéd amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan távoztak és Én még azt is elfelejtettem miért is indultam a betonkerítéshez.

    A Szláv népek és a távol keleti Ázsiai rokonaim kultúrájával itt az Orosz laktanyán belül a külvilágtól elzárt Szovjetunióban találkoztam először. Az akkori nyitott befogadó énemnek köszönhetően, akadt olyan is, ami tetszett és bizony jó pár dolog meg nem. Az egyik ilyen nem tetsző dolog már az első nap megbotránkoztatott és a későbbi magatartásomat nagyban befolyásolta. A parancsnoki szobából kijőve a mosdó holléte felöl érdeklődtem a tolmácsomtól. Az útbaigazítás után, semmitől sem tartva nyugodtan nyitottam be a cirill felíratós ajtón. A helyiségben iszonytató bűz és olyan látvány fogadott, amivel még nem találkoztam az addigi életem során. A régről ottmaradt /Magyar laktanya volt előtte/ zuhanytálcákban magasan állt a vizelet és ez okozta az orrcsavaró bűzt. Az Angol WC kagylók mind levoltak deszkázva és úgy lettek kialakítva, hogy a deszkákon guggolva kelljen a dolgodat elvégezni. A mosdok állapota /hihetetlen mocskos/ láttán még a vízcsaphoz sem mertem nyúlni. A látványnak köszönhetően az ottlétem alatt soha nem mentem még a közelébe sem a mosdó helyiségeknek. A kis dolgomat /pössentés/ a kazánház és a legénységi konyha előtti füves terület végén a nyugati betonkerítésnél végeztem el. Az megint csak most jut eszembe, hogy mi lett volna ha, amikor ott vagyok rám jött volna egy jó kis szapora hasmenés.

     A tiszti feleségeknek hála az ott létem alatt már az első nap a tiszti étkezdében étkezhettem. A hölgyek kézzel, lábbal invitáltak és megmutatták hová kell mennem. Az átélt tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom /írhatom/ ez volt az egész laktanyában az egyetlen olyan helyiség ahol úgy isten igazából jól éreztem magam. A nem nagy teremben a kicsi négyszemélyes asztalocskák virágos asztalterítőkkel az asztal közepén a vázában friss virággal már a kommunista szocialista jövőt hirdették és mutatták mindazoknak, akik ide betértek. Az első étkezésem során azért voltak némi nemű fenntartásaim. A felszolgáló hölgy /szintén tiszti feleség/ mosolyogva az ablak mellé ültetett és kis idő múlva már hozta is az Orosz szcsi levest. Az emlékeim szerint szinte minden nap ezt az Oroszoknál hagyományos káposztalevest szolgálták fel zöldséggel és hússal nekem. A többi étel közül talán még a főt krumplira hozzá fasírozottra emlékszem, mert ez nagyon ízlett nekem. A feleségek főztek a tiszti étkezde konyháján és ugyanúgy, mint a kazánházban ahol ők fűtöttek itt is váltották egymást. A felszolgálásra nem lehetett panaszom, kérés nélkül hoztak egymás után mindent. Az Orosz nyelvtudásom híján csak mosolyognom és bólogatnom kellett, de azt elég gyakran. Az asztalokra kerülő étkészletek /ekcájd/ nagyon tetszettek, később sem találkoztam hasonlókkal. Az ezüstnek látszó míves /nem valószínű, hogy az volt/ vizeskancsó, vizespohár, kompótos tálacska tartók, valószínű a Szláv kultúrából és hagyományokból jöttek. Az étkezések végén szinte minden nap, kötelezően felszolgált kompóttal sehogyan sem tudtam megbarátkozni, füst ízűnek és illatúnak éreztem valamennyit. Az étterembe érkező tisztek mintha ott sem lettem volna úgy viselkedtek, hangosan beszélgettek egymás közt és nevetgéltek. Az Orosz katonai rangjelzéseket, úgy ahogy ismertem, de bevallom őszintén soha nem is érdekeltek. Az Ő szemükben Én egy хиппи мятежник hippi lázadó lehettem.

    A laktanyában szolgáló tisztek tiszthelyettesek velem szemben tanúsított viselkedését nem toleráltam. A bunkóságukra bunkósággal válaszoltam, ha találkoztam valamelyikükkel úgy viselkedtem, mint Ők, mintha ott sem lettek volna, szó nélkül elmentem mellettük. Az üzlet az üzlet tartja a mondás és ez sajna így igaz. A vállalatomon belüli infó miszerint az Orosz laktanyákban a tisztektől olcsó távol keleti műszaki cikkeket lehet venni hozzám is eljutott. A tolmácsomat, akivel időközben egészen összemelegedtünk /jó kapcsolat alakult ki kettőnk között/ arra kértem találjon nekem egy tisztet, akivel üzletelni tudnék. A tisztek szálláshelyét /a legénységit is/ mindeddig messze elkerültem, de most kénytelen kelletlen meg kellett jelennem az egyik lakásban. Az ott tapasztaltak alapján nyugodtan írhatom az addigi Szovjetunióról alkotott véleményem pillanatok alatt semmisé lett. A lakásban semmi sem volt teljesen üresen tátongott, illetve az egyik szobában két darab fa kőműves bakon néhány kétcolos padlón sofőrbundák hevertek. A hevenyészett ágy láttán a tolmácsomra néztem, aki azonnal értette mit is akarok kérdezni. A Szovjetunióban a tiszteket bármikor /még éjjel is/ áthelyezhetik egy másik laktanyába. A személyes holmijukon kívül semmit sem vihetnek magukkal, mondta és közben mosolygott. A kétkazettás rádiós magnó /valószínű keleti/ nagyon tetszett, de hihetetlen magas összeget kért érte a tulajdonosa. Az alkudozás elég sokáig tartott, de aztán feladtam és a tolmácsommal együtt elhagytuk a lakást. A műszaki árucikkes üzletelésem ezzel be is fejeződött, később sem próbáltam /a kollégáim hiába is kértek/ másik partnert keresni.           

         A gyakorlatozó, szolgálatot teljesítő kiskatonákkal nem volt tanácsos szóba elegyednem. A legénységi konyha a maga elzártságával viszont alkalmasnak bizonyult a szabályzat által tiltott civilek és kiskatonák közti beszélgetésre. A Magyarul jól beszélő Kárpátaljai Nagyszőlősi srác, aki a konyhán szolgált, olyan információkkal látott el, amiket érdemes volt megjegyeznem egy életre. A Szovjetunióban élő távol keleti rokonaimat az észak és dél Oszétokat, az Örményeket, az Azerieket, a Grúzokat, a Kazahokat, a Kirgizeket, a Tádzsikokat, a Türköket, az Üzbégeket, és végül az Ukránokat Én egyáltalán nem tudtam megkülönböztetni, nekem a keletiek ránézésre mind egyformának tűntek. Az egyik félmeztelen jópofa /állandóan mosolygót/ szakácsot Én Mongolnak láttam és gondoltam, pedig nem volt az, Kazahsztánban született. A legénységi konyhára jobb dolgom híján, szinte minden nap betértem. A Kárpátaljai sorstársamnak köszönhetően mindenkivel tudtam kommunikálni. A szakácsok állandóan invitáltak, hogy kóstoljam meg az aznapi menüt, de Én mindig udvariasan elhárítottam az invitálásukat. Az itt átélt első napi emlékek mély nyomott hagytak bennem. A riasztó visszataszító higiéniás dolgok és a konyhában terjengő orrfacsaró szagok nem jót ígértek. A hatalmas főzőüstökbe bekukkantva azonnal elment a kedvem mindennemű kóstolástól. A Nagyszőlősi kishaver még azt is elárulta nekem, hogy a Szovjetunióban minimum őt, de esetenként nyolc évet kell szolgálniuk a hadseregben. Az Ő esete speciális, mert Őt néha kiengedik a városba, hogy meglátogassa az itt élő nagynénjét. A többiek viszont elzárva mindentől és mindenkitől élik a mindennapi monoton életüket.

   A tábornok elvtárssal folytatott megbeszéléseim gyakoriságára számára már nem emlékszem, de az utolsó megbeszélésünkre igen, igaz akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó. Az általa akkor előadott kérésen nem csodálkoztam, hiszen előzőleg már számtalan kérését tolmácsoltam otthon a főnökeimnek. A kérés, ami nekem elsőre nem is tűnt logikátlannak így hangzott. A vállalatom aszfaltozza le a katonák által használt /gidres-gödrös sáros/ gyakorló teret. Az undorító mocskos disznóólak átépítését rendbetételét soha nem kérte, még csak szóba sem hozta, amin nagyon csodálkoztam. A Fővárosi Távfűtő Művek nem csak ebben a laktanyában, de a többiben is igyekezett helyt állni és jó pár dolgot meg, vagy átépített. Az egyik kollégámmal együtt még egy kis kazánházat is terveztünk az egyik /a nevét nem írom ide/ délen lévő Szovjet laktanyába. A kérést még aznap, amikor visszaértem a céghez közöltem a főnökeimmel. Az emlékeim szerint talán két nap sem telt el, amikor váratlanul történt valami. A laktanyába indultam volna, de a főnökeim elém álltak és lakonikus egyszerűséggel közölték, hogy vége, többé már nem kell mennem a Bécsi úti Orosz laktanyába. A kielégítő bővebb magyarázat hiányában csak találgatni tudtam. Az igazgatómnál valószínű ez lehetett az utolsó csepp a pohárban. A későbbi információk engem igazolta, mert megtudtam, hogy a dirim hihetetlen mérges lett, amikor meghallotta mit is kérnek tőlünk. A Bécsi úton akárhányszor is elmegyek a volt Szovjet laktanya előtt, minden egyes alkalommal arra fordítom a fejem, pedig tudom, hogy már csak egy csilli-villi lakótelep áll a helyén.

A dolog érdekessége az, hogy az Én ottlétemre /nagyképűen írhatnám munkásságomra/ valahol a kacatjaim között található „dicsérő oklevél” emlékeztet, amit Mr. Suskin /nem biztos, hogy jól írom a nevét/ a déli hadseregcsoport tábornoka írt alá.                        

---

http://obudaifutomu.hupont.hu

 

Oldal: A Szovjetunió fogságában
könyvelés könyvelő ICSI Könyvelő - © 2008 - 2024 - konyvelo-team.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat